Ráhangolódni a kalandra nem nagyon volt alkalmam. Az utazás előtti hét eleve zsúfolt volt a napi ügyek intézése miatt, ehhez hozzájött még a kiránduláshoz szükséges kellékek beszerzése is, gondolkodni, fejben készülődni tehát nem nagyon volt esélyem. Amikor vasárnap este nyolc órakor felültem a repülőre kicsit megnyugodtam. Tudtam, hogy 12 órán át semmi dolgom nem lesz, minden időmet olvasással, az emberek figyelésével, hangolódással és alvással tölthetem. Az első körben az isztambuli járaton utaztam, bunkó és hangos törökökkel, valamint egy ki tudja milyen sportág magyar válogatottjával akiknek szívből kívánom, hogy még sokáig kitartsanak a sikereik, mert más területeken biztos vagyok benne, hogy nem vinnék túl sokra. A bangkoki járat szuper volt, vadonat új repülőgép elegendő lábtérrel és nagyon jó média centerrel. A vacsorára várakozás közben megnéztem a Forest Gumpot, ami ezúttal nem tetszett annyira, mint tíz évvel ezelőtt. Néhány órát tudtam pihenni is, majd időben landoltunk, a sikeres országba lépés után pedig a táskám is szerencsésen megérkezett (bár hajszál híja volt, hogy nem valaki máséval indultam be a városba, ugyanis elsőre egy enyémmel megegyezőt kaptam fel, még szerencse, hogy nehéznek éreztem és belenézve konstatáltam, hogy rosszat vettem el).
Sietve indultam el a Hua Lamphong állomásra, mivel otthon nem sikerült vonatjegyet foglalnom és félő volt, hogy elfogy (ez esetben azonnal taxiba szálltam volna, hogy elérjek egy esti repülőjáratot Udon Thani felé). A szupermodern, szupercsendes reptéri gyorsvasút kocsijában egyedül utaztam, remek élmény volt a külvárosi kis elárasztott farmok mellett elhaladni, az először távoli felhőkarcolókhoz egyre közelebb kerülni, harminc perccel később pedig kiszállni a belvárosi Makassan állomáson.
Metróval utaztam tovább, egyenruhás iskolások, jól szituált öreg hölgyek és urak valamint szimpatikus (vélhetően irodai dolgozó) húszasok és harmincasok gyűrűjében. Közlekedés tekintetében Bangkok minden szempontból magasan veri Budapestet, szöuli szinten van minden, ami nem kis szó. A vasútállomás nem volt új számomra, tavaly innen indultam el Kambodzsa felé, azonban akkor hajnalban, most pedig délután értem oda. Sikeresen jegyet váltottam az első osztály kétágyas fekvő kabinjába (1117 Baht = 8.000 Ft), lélekben pedig hangolódni kezdtem a (menetrend szerint) 13 órás vonatútra.
Három óra volt az indulásig, ezalatt egyetlen érdekes dolog történt. Pontban egész órakor a rendőr sípolt egyet, amire az állomás teljes népe vigyázzba vágta magát. Gyorsan én is felálltam, közben pedig rájöttem, hogy a tavalyi mozis esethez hasonlóan ezúttal is a királyról lehet szó. Az emberek elénekelték a thai himnuszt (legalábbis annak véltem a dalt), nézték a király hatalmas állomási portréját, 2 perccel később pedig újra ugyanúgy hevertek a váróterem kövén mint annak előtte.
Az öreg vonat egy öreg kocsijában már várt útitársam, egy 48 éves amerikai, aki először nem nagyon akart kapcsolatba lépni velem, másfél órával később azonban már annál inkább, aminek este és reggel is több órás beszélgetés kett az eredménye. Érdekes figura ez a Matthew. Ügyvédként dolgozott néhány évet, majd 20 évvel ezelőtt elhagyta az államokat, hogy Dél-Amerikától Afrikán át Ázsiág mindenhol éljen több-kevesebb évet. Jelenleg Burmában dolgozik egy iskolában, tehetséges diákokat karolnak fel, a legjobbakat pedig amerikai egyetemekre küldik, ami annak az országnak, ahol a junta megszüntette az összes egyetemet az egyik fontos esélye. Sokat beszélgettünk politikáról, az amerikai életvitelről, háborúkról, Ázsiáról, az ideális életmódról. Elalvás előtt, lámpaoltás után olvasni kezdtem. Az indulás előtt közvetlenül kaptam Andristól egy üzenetet, amely az Esti Kornélból idézett. Annyira megtetszett, hogy még az utolsó pillanatban letöltöttem e-könyvként a művet, ezt vettem hát kezembe. Hatalmas élmény volt olvasni az elbeszéléseket, egyiket a másik után. Pontosan azt csináltam, amit Esti is tett. Ültem egy vonaton, mentünk bele az éjszakába, olvasott ő is, én is, mindkettőnknek érdekes utitársai voltak és mindketten olyan helyre tartottunk, amiről csak elképzelésünk volt, amire aztán a valóság még pozitív irányban rá is cáfolt. Nagy élmény volt, a könyv feléig jutottam el amikor elnyomott az álom. Alvás szempontjából a kabin sokkal jobb volt mint gondoltam, széles és kemény ágyakon pihentünk, egyedül csak a vonat rázkódása volt zavaró az út első felében.
A szerelvény hat órás késéssel futott be Nong Khai állomására. Leszállva megcsapott minket a 35 fokos hőség, ami a légkondícionált kabin után fojtogatónak hatott. Gyors tuk-tuk a két kilóméterre fekvő határhoz (40 baht), Thaiföld elhagyása, buszozás a Barátság hídon át a laoszi határőrökhöz (15 baht), vízum igénylés (30$), majd két argentínnal és egy kanadaival barátkozva privát, légkondis kisbusszal (75 baht) 40 perc alatt értünk be Vientiánba, Laosz vidékies hangulatú fővárosába.
Elköszöntünk egymástól, majd mindannyian más-más irányba indulva kezdtünk el szállást keresni. Szokásomtól eltérően ezúttal nem foglaltam előre, elkezdtem hát sétálni a folyóparton potenciális helyeket keresve. Szerencsémre éppen egy nagy vallási fesztivál van a városban, pont olyan mint egy magyar falusi búcsú, csak még annál is retróbb, az emberek tömegekben, láthatóan a legszebb ruhájukban hömpölyögtek az árusok között akik egymással versenyezve üvöltették maximumon a nyugati diszkó szemetet. A kivételnek járó tisztelet a koreai barbecue éttermest illeti, aki stílusosan a Gangnam Style lejátszásával próbált autentikusnak mutatkozni. Két szimpatikus vendégházban nem jártam sikerrel, az ünnepre való tekintettel telt házzal futottak, egy harmadik helyen, 50 méterre a folyótól azonban kaptam egy szobát. 16$-t fizetek egy egyszerű és tiszta, légkondis, internetes, meleg vizes (igen, ez itt extra) szobáért (amiben egyébként ketten is lakhatnánk), ebben az árban pedig a reggeli is benne van.
Este kilátogattam a fesztiválra, vegyültem kicsit a tömegben majd megvacsoráztam, beugrottam a szupermarketbe és visszajöttem pihenni és ezt a beszámolót megírni a szobámba.
A mai napon nagyon fáradt voltam, talán még az átallás sem sikerült teljesen, holnap remélem már a korábbi lelkesedéssel és energiával vetem bele magam a környék megismerésébe. Még csak két napja indultam el, de már most érzem a szabadság előnyeit, jönnek vissza azok a dolgok amiket a legjobban hiányoltam. Újra nagy kedvvel olvasok, fotózok, érzem, hogy igényem van tanulni, figyelni, felfogni és következtetéseket levonni. Arra sem volt példa egy évig, hogy ilyen blogposztot írjak, talán ez is bizonyíték arra, hogy valami jó történik.
Hamarosan újra jelentkezem.
Hurrá hurrá végre! De örülök neki, Pet, el sem hiszed! Érezd nagyon jól magad! És írj!
VálaszTörlés