Thaiföld

Két hónapos szünet talán még nem is volt a blog indulása óta. Ideje tehát újra felvenni a fonalat, leírni azt a sok kalandot ami még rögzítésre vár tavalyról, majd bekapcsolódva a jelenbe rendszeresen számot vetni arról, hogy mi is történik velünk 2012-ben immár itt, Budapesten. Ugorjunk tehát vissza 2011 novemberének végére, arra a napra amikor a Malajzia és Szingapúr meglátogatása után landoltunk Thaiföldön.

November 22-én délután fél háromkor, már a friss szingapúri élményekkel felszerelkezve szálltunk fel a Tiger Airways Krabi felé tartó járatára. A repülés nem volt sima, néha akkorákat zuhant a gép, hogy volt utas aki heveny sírásba kezdett valahol mögöttünk, mi ezen Enivel nagyon jól szórakoztunk, örültünk, hogy ezt is megtapasztalhattuk. Később, miközben egy szakadt busszal utaztunk a város felé az utcákat és házakat nézve minden olyan volt, mintha a kilencvenes évek egyik rendetlenebb román város külső kerületében lennénk. Vakolatlan, kerítés nélküli házak, sár és rendetlenség az udvaron, de mindenhol parkol egy autó, az utcában pedig alapvetően minden van az ábécétől az autószervizig. Az első éjszakát Krabiban töltöttük, az esténk pedig remekül sikerült. Először hajózni indultunk aminek óriási elázás lett a vége, később megvacsoráztunk egy álmos bárban, majd egy kilencven perces lábmasszázzsal koronáztuk meg a napot. Az első benyomások tehát pozitívak voltak, egyből otthonosan mozoghattunk a városban, a helyiek kedvesek, az igénybe vett szolgáltatások pedig hibátlanok voltak.

Bőrig ázva az Orange Tree House hotelben

Másnap hajóval jutottunk el Ko Phi Phi Don szigetére, ahol előszőr a thai egészségügy kipróbálására kényszerültünk. Eni Szingapurban szerzett bogárcsipései nem nagyon akartak elmúlni, így szegény miközben éppen az injekciójára várt a betegszobában én mellette állva azon gondolkodtam az ablakon kifelé nézve, hogy ilyen helyen még betegnek lenni sem lehet annyira rossz. A kórház egyébként tiszta és jól felszerelt, szinte azonnal fogadtak minket és a gyógyszercsomagot is ott helyben összeállították, majd mindent részletesen elmagyarázott az angolul jól beszélő személyzet.

Ott jobbra a fák között volt a kórház

Ezt követően felkerestük Andrisékat az egyszerűen csak hosszúnak elnevezett strandon (Long Beach), elmeséltük egymásnak addigi élményeinket és pihenéssel, este pedig a sziget centrumában tett étkezéssel, nézegetéssel töltöttük a nap hátralévő részét.

Ko Phi Phi szigetén olyannyira elszaporodtak a turisták, hogy képesek eltartani nem csak a helyi őslakos populációt, de még néhány környékbelit is. Az általunk felbérelt férfi például két órányira lakik a szigettől, rendszeresen jár át csónakjával, eltölt néhány hetet a szigeten és pénzzel megpakolva tér haza családjához. A hajóján alszik, napközben pedig a kikötőben egy angol nyelvű táblát maga elé tartva árulja magát és a hajóját olyannyira sikeresen, hogy elmondása szerint minden napra jut fuvar bőségesen, reggeltől estig be van táblázva. Szóval a szigeten minden a turistákról, turistáknak szól amit általában nem szeretünk, de itt mégsem éreztük emiatt rosszul magunkat. Az idejárók többnyire fiatalok, 25-30 évesek és gazdag Nyugat-európai országokból érkeznek. Nincsenek német nyugdíjasok és tenyérfényképezőket kattogtató japán matuzsálemturisták sem, emiatt az éttermek nagyrészt kellemesek, a boltokban pedig inkább Kurt Cobain pólókat árulnak Ko Phi Phi feliratú porcelántányérok helyett. További érdekesség, hogy a szigeten nincsen motorizált közlekedés, az építőanyagok illetve áruk szállítása kis kézikocsikkal történik, az idelátogatók pedig gyaloglás helyett vagy biciklit bérelnek, vagy vízitaxival próbálják megközelíteni céljukat.

Zsúfolt utca a központban

A második napon "A part" című film egyik fő forgatási helyszínére utaztunk a Koh Phi Phi Lei szigeten lévő Maya Bay elnevezésű helyre. Az odajutás kalandos volt, az előző nap szerződtetett fuvarosunk nem vállalta a transzfert a viharos tenger miatt, később viszont találtunk egy elszántabb kapitányt (róla meséltem feljebb) aki fejenként 3500 Ft-ért hat órán át állt rendelkezésünkre. A hatalmas hullámok hátán húsz perc alatt beérvén a sziget takarásába a tenger csendesebb lett, pár perccel később pedig a sziklák között felbukkant elöttünk a filmből jól ismert Maya Bay fehér homokú partja. A kora reggeli időpontnak (és talán a viharos tengernek) hála csak hagyon kevesen voltak a parton, két órával később már kikötni sem nagyon lehetett a rengeteg thai csónak és privát jacht miatt. Elkészítettük a kötelező fotókat, sétáltunk egy kicsit a dzsungelben majd átvitettük magunkat az öböl tulsó partjára egy kis snorkelingezésre. Számomra ez volt a legnagyobb élmény, a mentőmellényeket és búvárszemüvegeinket felvéve minden erőfeszítés nélkül csak lebegtünk a vizen és zavartalanul figyelhettük az alattunk elúszó színes halrajok ezreit. Két óra múltán kényszerűen szálltunk vissza a csónakba, sajnos az időnk fogyott és időben vissza kellett érni, hogy elérhessük a szárazföld felé tartó utolsó hajót.

A Ko Phi Phi szigeteket nyugodtan be lehetne írni a wikipedia "földi paradicsomok" címszava alá. Minden tökéletes. Türkizkék tenger, fehér homok, meleg időjárás, zöld dzsungel és gondtalan emberek mindenhol. Jó volt ott lenni és megismerni egy olyan helyet, ami tökéletesen üzemel a kaotikus, túlcivilizált nagyvárosok ellenpólusaként.

A hátralévő három napunkat az Ao Nang beach közelében, egy szuper szállodában töltöttük. Két napig nem csináltunk szinte semmit, vagy a medencénél pihentünk, vagy valamelyik étteremben ettük a jobbnál jobb fogásokat. A thai konyha abszolút nekem való, Koreával ellentétben itt gond nélkül tudtam jól lakni minden alkalommal. Csirke és marha mindenhol kapható, nagy adagok, remek fűszerezéssel és sok-sok friss zöldséggel legfeljebb 1000 Ft körüli áron gond nélkül beszerezhetőek voltak. A második nap estéjén áthajóztuk a Railay beachre naplementét nézni és vacsorázni. A part kizárólag hajóval közelíthető meg, a néhány száz méter széles öblöt minden irányból hegyek illetve víz veszi körül.

Évi és Eni sziluettben

Thai lámpást is eregettünk

Az utolsó napra élménytúrát szerveztünk Enivel, foglaltunk egy elefánttúrát, raftingot és quadozást is magában foglaló csomagot. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy Krabiból csak mi ketten jelentkeztünk az aznapi túrára, ezért külön autó jött értünk egy sofőrrel és idegenvezetővel. Odafelé megálltunk a Monkey cave elnevezésű helynél ahol természetesen templom is volt, ugyanis azt minden barlangba tesznek. A majmok megunhatatlanok, Kuala Lumpur után itt is hosszasan és lelkesen etettük őket a helyben vásárolt mini banánokkal:

A rafting kábé negyven perces volt, bár a folyó nem volt annyira vad mint vártuk örültünk, hogy kipróbálhattuk ezt is! Az elefánthátas dzsungeltúra fantasztikus volt. Mindketten úgy voltunk vele, hogy órákig is elüldögélnénk a lassan bandukoló hatalmas állat hátán, örök élmény marad:

Az elefántos kalandot ebéd követte majd jött az izgatottan várt közel egy órás dzsungel quadozás. Először begyakoroltuk a jármű használatát majd következett az igazi terep, sziklákon mentünk fel, vízfolyásokon gázoltunk át illetve volt olyan rész is, ahol a növényzetbe vágott alagúton kellett áthaladni. Az árakat jól jellemzi, hogy a teljes csomagért mindössze 14.000 Ft-nak megfelelő bahtot kellett fizetni, ami magában foglalta az oda-vissza közel 400 km-es privát autós transzfert, külön idegenvezetőt és egy laktató ebédet is. A cég saját farmmal rendelkezett, ahol az elefántokat is tartották. Egy kiselefánt kétmillió forintért vásárolható meg, nyolc évig pedig csak viszi a pénzt. A napi több mázsa élelmiszer biztosítása mellett tanítani kell őket, nyolc éves korukra pedig értékük eléri a nyolc millió forintot, ekkor kezdhetnek el dolgozni. Tehát egy elefánttal nyolc év alatt 6 millió forintot lehet keresni, ebből viszont meg kell venni a sok-sok tonna ételt és fizetni az alkalmazottakat akik foglalkoznak velük. Hogy ezt havi 62.000 forintból hogyan oldják meg az számomra rejtély. A profit valószínűleg évtizedek múltán jelentkezik miután szerencsétlen állat már leszolgálta aktív éveinek nagy részét ami akár ötven évet is jelenthet nyugdíjazás előtt.

Az utolsó napra már csak a gyors összerakodás maradt, dél körül pedig már kint voltunk a reptéren. Hatalmas tömeg fogadott minket, a reptér minden szegletén, beleértve a füves területeket is muszlimok sürögtek, mint később kiderült nekik aznap köszöntött be az 1433. év, valószínűleg nyaralni érkeztek Thaiföldre. A gép indulásáig hátralévő időt Enivel töltöttem, nem volt könnyű elköszönni tőle és elhitetni vele, hogy tényleg vigyázni fogok magamra indokínai körutamon. Bangkoki járatom indulásáig két további órát töltöttem el az egyik étterem csendes zugában, este pedig már egyedül bolyongva kerestem a szállodámat a thai fővárosban.

Az Andamán-tenger partvidéke gyönyörű, nehezen fog kitörlődni az emlékezetünkből. Eljutottunk egy olyan vidékre, amit korábban csak a filmekben és képeskönyvekben láttunk, korábban még azt sem tudhattuk biztosan, hogy valójában olyanok e mint amit a képek, filmek ígértek. E tekintetben nem ért minket csalódás, minden megfelelt az elképzeléseknek. A tenger valószínűtlenül kék, a homok tényleg fehér, a mindenhol felbukkanó kis szigetek  pedig pont olyan vadregényesnek tűntek, mint ahogy DiCaprio és filmje ígérte. Az nem kérdés, hogy visszamegyünk e, csak az, hogy mikor.