Hát nem tudom azt mondani, hogy nagyon könnyen ment, de végülis túléltem az első hetet. Olyan mindha legalább egy hónap telt volna el. Kisebb nagyobb nehézségek adódtak közben, és sokszor gondoltam, nap végén, hogy ki kellene sírnom magam rendesen és akkor talán a bennem felgyülemlett feszültség, izgalom apadna, de valahogy soha nem volt megfelelő környezet. (Mert azért mégiscsak égő lett volna ha más is hallja:) Talán majd Rómában bepótolom. J Amúgy összességében mindenki nagyon rendes velem és gyönyörű helyeken vagyok, de sokszor nagyon egyedül érzem magam…Na de kezdjem az elején!
Rómából való hányadtatott hazatérés után másfél napom volt, h összekészülődjek és egy időre elbúcsúzzak az eddigi életemtől. Nem ment könnyen.. mindenféle változás megvisel, de tudtam, h ezt a lehetőséget nem hagyhatom ki saját magam és nyelvtudásom fejlődése érdekében. Egy új világ, egy új életforma megismerése igazi kalandnak ígérkezett. Mikor felszálltam a Londonba tartó gépre rengeteg érzés kavargott bennem: kis félelem, bizonytalanság, kétség, szomorúság, de izgalom és kiváncsiság is.
Az új családba való megérkezés a vártnál könnyebben ment, minden gördülékeny volt. Anyuka hatalmas olasz akcentusát, és kedves hangját már a telefonból ismertem, ehhez egy igazi olasz külső és mosolygós arc társult. Minden szempontból nagyon rendes velem. Sajnos az angolom nem olyan, amilyennek lennie kellene de mindig türelmes és biztató. Kell egy kis idő, amíg felfejlődök a normál középkokú szintre. Apuka (mostoha) szintén mosolygós és pocakos, bár vele inkább csak az utóbbi 1-2 napban beszélgettem többet, szerintem vele sem lesz semmi gond. Amikor ő is ott volt Londonban, akkor a napok nagy részét hallgatással töltöttem, mert mindenki az olaszt részesítette előnyben. Arra gondoltam ha már itt vok az angol mellett ezt a nyelvet is meg kellene tanulnom. Már így is ragadt rám pár szó: ”Basta” (a gyereknek mondják ha hisztizik.) Majd ezt még megfontolom!
A kisfiú (William) szőke és világos bőrű, angol hatás érződikJ, de amikor megszólal, és a gesztikulál le se tagadhatná olasz voltát. Már az első perctől barátkozós volt, és örült az ajándékoknak (különösen a Rubik kocka aratott nagy sikert, mivel félig ki tudtam neki rakniJ, de éreztem, h számára még jó ideig csak egy idegen leszek. Tudtam, h időt kell adni neki, de mégis az első 3-4 napban folyamatosan rosszkedvűen aludtam el, mert attól féltem én csinálok valamit rosszul, és azért nem fogad el. Pet tartotta bennem a lelket, h ne adjam fel. A sok közös játék, és program meghozta gyümölcsét, mert mostanra már én fürdetem/vagyis felügyelem és akár egy egész napot el tudunk tölteni együtt. Egy gyerek kiismeréséhez óriási türelem, és találékonyság kell, főleg ha nagyon el van kényeztetve és a „Mammma” a minden. Persze most is vannak nehezebb órák, amikor kiabál, és ideges, vagy nyűgös, de már kicsit jobban kezelem a helyzetet. Amúgy nagyon szeretnivaló, a játékban hiperaktív, de a tanulásban szörnyű lusta. Már alig várom az iskolát, amikor minden nap olvasnom és írnom kell vele.
Ha a Pet már betett néhány utcaképet akkor az életkörülményeimről is illene beszámolnom. Londonban az egyik legjobb negyedben Kensingtonban volt a lakhelyünk, maga a lakás hatalmas modern jellegű, natúr színekkel, letisztult bútorokkal, nekem kicsit hiányzott belőle az otthonosság, a meghittség... Minden napra anyuka talált ki valami programot, de délutánonjainkat általában a hatalmas háztömbnek fenntartott privát belső kertjeben töltöttük (külön kulcs járt hozzá), ahol a fák és virágok gondosan ápoltak voltak. Természetesen külön játszótér is dukált hozzá a gyerekeknek.
Most jelenleg a meseszép Anconaban vagyunk, ahol egy barátságos „kis” házban lakunk. Mivel a hegyoldalban van, a kertből látszik a tengerpart és a városkának egy nyúlványa, este nagyon hangulatos. Sőt az is kiderült, h vmi tájvédelmi terület része, így engedély nélkül nem lehet kivágni egy fát sem és tele van védett állatokkal (vaddisznó, őz..) Elvileg az év elég sok hétvégéjét itt töltjük majd, hiszen itt nagy a csend és lehet relaxálni a zajos Róma után.
Az étkezési szokásaim merőben átalakultak rövid ittlétem során. Pasztát eszünk pasztával, na meg salátát! Szerencsére anyuka nagyon jól főz és mindenféle extra cuccot csempész a tésztába. De majdnem minden nap étterembe megyünk, így van lehetőségem egy csomó új fajta ételt kipróbálni. Az olasz ételek dicsőítésének majd egy külön posztot szeretnék szentelni, amiben leírom milyen kulinális gyönyörökben volt részem ezen pár nap alatt! Minden nap 9 körül vacsorázunk, ami nem éppen túl egészséges, de náluk ez a szokás, ebből, és a kiadós kajáknak köszönhetően kilóim száma szerintem exponenciális növekedésbe kezdett. (Hála az égnek még sehol nem láttam mérleget!)
Sajnos képeket csak a telefonommal csináltam, de arról nem tudom lementeni, majd Pet segítségét kérem!
Üdv: sok tésztát evő Eni:)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése